A jó társaság


A jó társaság

Neked milyen az a társaság, ahol jól érzed magad?

társaság

Mi magyarok imádunk panaszkodni, mi egy ilyen társaság vagyunk. Figyeld csak meg, hogy mennyire ritka az olyan ismerősöd, aki a: „Mi van veled?” kérdésre, nem panaszkodni kezd. Elmeséljük, hogy a Béla infarktust kapott, a Lacit kirúgták a munkahelyéről, a Marikát meg elhagyta a férje. Legtöbbször fel sem merül, hogy ne a rossz dolgokat meséljük el. Talán azt gondoljuk, hogy aki nem panaszkodik, az dicsekszik. A dicsekvés irigységet vált ki, a panaszkodás meg együttérzést. Ilyenkor szomorúan bólogatunk a másiknak, és jóleső érzés árasztja el a belsőnket, hogy lám másnak is nehéz az élete, nem csak nekünk. Ösztönösen nem szeretünk kilógni a sorból. A társaság, amelynek mi is tagjai vagyunk, meghatározz minket is. Két mondás jut erről eszembe. Azt mondjuk: „Madarat tolláról, embert barátjáról.” De az is igaz, hogy: „Annak a hat embernek vagy az átlaga, akikkel a legtöbbet együtt vagy.” Igen, a társaság. De engem egy ideje már zavar a panaszkodás. Talán ez is a hálózatépítés egyik mellékhatása. Megfigyelhető, hogy a kezdők még panaszkodnak, aztán egyre inkább felvállalják a felelősséget a saját sorsukért. A profik pedig már nem ismernek lehetetlent. Na, az egy jó társaság! Én már tudom milyen az, te meg próbáld meg elképzelni azt a csapatot, ahol nem problémák vannak, hanem kihívások. Ahol nem nyavalygás van, hanem csendes nyugalommal látnak hozzá az akadály elhárításához. És fel sem merül bennük az, hogy nem fog sikerülni. Azt mondják, hogy a kihívások megédesítik a sikert. Én sportoltam fiatalon, és tudom, hogy milyen az, amikor beérik a munkád gyümölcse, és túlszárnyalod az eddigi teljesítményedet. És hidd el, hogy nem ugyanaz az érzés, ha úgy nyered meg a birkózóversenyt, hogy a te súlycsoportodban egyedül indultál, vagy pedig úgy, hogy tönkre verted az egész mezőnyt. Nem, nem. A kettőt össze sem lehet hasonlítani.
Rájöttem, hogy imádom az időmet olyan emberekkel tölteni, akik rutinosan oldják meg a feladataikat, leküzdik az akadályokat, tudatában vannak a felelősségüknek, és azt nem hárítják másra. Csak csendben jegyzem meg, és lehet, hogy nem is hiszed el, de én eddig ilyen embereket ekkora koncentrációban sehol máshol nem találtam. Ez a társaság a hálózatépítők társasága. Az igazán jóké. Sajnos a mi szakmánkat sokszor a csapnivaló amatőrök, az erőszakos, nyomulós, levakarhatatlan emberek alapján ítélik meg. Ezek nem is maradnak meg sokáig itt, és soha nem lesznek igazán sikeresek. A legnagyobb baj velük, hogy elriasztják azokat, akik pedig képesek lennének felelősséget vállalni a saját sorsukért, és gyorsan elsajátítanák azt a problémamegoldó mentalitást, amiről fentebb írtam. Csak soha nem tudják meg, hogy ez az a jó társaság, amit talán ők is keresnek. Én szárnyakat kapok tőlük, szó szerint. Soha ne hidd el senkinek, ha azt mondja neked, hogy valamire nem vagy képes. Ő nem szeretné, hogy megcsináld, mert a saját önképét rongálná. Persze annak, hogy velünk sikeres legyél, még vannak feltételei. Nem elég akarni, de az az első lépés. A többit meg megtanítom neked, és menni fog. De ahogy arról már írtam, a spirituális küszöböt magadtól kell átlépned.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.